Itt a vége, fuss el véle!

(Az órás poént a Szomszédnéni produkciós iroda: Halál a marketing osztályon című videójából vettem át. Ajánlom mindenki figyelmébe!)

 

- Anya, hogy volt az a sztori Light bácsival és a Death note-tal?

Aznap este már körülbelül 3 mesét talált ki, még kettőt az apjuk (aki mindig beült az „altatáskor”) mondott el, amik klasszikusok voltak, de a gyerekek még mindig nem mutattak hajlandóságot az alvásra. Yoru épp azon töprengett, most mit csináljon, L a hüvelyujjat rágcsálta, és nem tudni, mire gondolt, mikor Sakura előhozakodott a kérdésével.

Yoru felkapta a fejét.

- Te erről honnan tudsz? Ki beszélt erről?

- Apa - felelte készségesen a kislány. L megforgatta a szemét. - Nem mesélt semmi mást, csak hogy Light bácsinak volt egy érdekes időszaka, amit ti csak „Death note” kornak hívtok. De többet nem mondott, azt mondta, ha többet akarok tudni, kérdezzelek meg téged. - Sakura elmosolyodott, látszólag nagyon elégedett volt magával. - Akkor elmondod?

- Nem.

- Miért? - a kislány elkámpicsorodott.

- Mert nem szívesen beszélek erről, és különben se gyerekeknek való.

- De anya - szólt közbe Genki. - Mi már nagyok vagyunk, múltkor is én segítettem apának abban az ügyben…

- Én meg – szólalt meg Raidon is - Én meg írtam két új mesét, teljesen egyedül.

- Én meg kiszámoltam a víz köbméterét…

- Én meg kinyertem a vízből az oxigént…

- Én meg…

- Oké, álljatok le - Yoru azt se tudta, hol áll a feje.

- Tehát ebből azt következik - folytatta Sakura - hogy mi már elég érettek vagyunk, hogy elmeséld. Kééérlek, anya – könyörgött - Nem fogok tudni elaludni, ha nem mondod el. Kéééérleeeekkk….

- Jól van, jól van – vágott közbe a nő. – Elmondom, de azután alvás, és kész.

- Úgy lesz - a gyerekek kényelmesen elfészkelődtek a sztorihoz.

- Nos, mint tudjátok, 11 éves koromtól a Yagami családnál nevelkedtem, miután a szüleim és a testvéreim - picit megremegett a hangja -, szerencsétlen körülmények között meghaltak. Egy ideig aztán árvaházban éltem, majd megszöktem, egyik balhéból a másikba kerültem, de végül Yagami úr és a felesége magukhoz vettek. Light és Sayu nagyon kedvesen fogadtak, és hamarosan úgy megszerettem őket, mintha a saját, vérszerinti testvéreim lettek volna. Főleg Lightot - mosolyodott el. - Őt egyébként is nehéz lett volna nem szeretni. Okos volt, nagyon okos, kedves és jól meg tudta értetni magát bárkivel. Jól tanult, fényes jövő állt előtte, amit azóta el is ért, de volt egy periódus az életében,amire, gondolom, most már nem túl büszke.

 - Mi történt? - szólt közbe Genki. A testvérei lepisszegték.

- Rossz társaságba keveredett - húzta el a nő a száját. Nem tudta, mennyit mondjon el, és igyekezett megválogatni a szavait. - Ezek az alakok megismertették egy… nos… egy…

- Droggal? - segített Raidon. Yorunak leesett az álla.

- Na, és erről honnan hallottatok?

- Az iskolában - felelték az ikrek. - Valamelyik nap előadás volt, ahol erről is beszéltek, elmondták, hogy mire való és mi történik azzal, aki használja, ilyesmik.

- Már a ti osztályotokban? - szaladt fel a szemöldöke.

- Sose lehet elég korán kezdeni - szólt közbe L.

- Oké, akkor ez világos - folytatta a története Yoru - Szóval, ezek az alakok igen, szintetikus anyagot próbáltattak ki vele, és ettől… különösen kezdett viselkedni. Először csak piti dolgok voltak, majd egyre súlyosabbak. Például lógott az iskolából, visszafeleselt, nem fogadott szót, és volt, hogy egész éjszaka haza se jött. Senki nem tudta, mi van vele, és hiába próbáltunk beszélni vele, hatni rá, semmi sem változott. Egyszer feltűnt, hogy folyamatosan egy kis, fekete noteszt dugdos a szobájában, és az is, hogy ezt állandóan magánál hordja. Egyszer elcsentem, és belenéztem. A borítójára azt írták, hogy Death note, a legelső két oldalán pedig volt egy úgy nevezett használati utasítás: a lényeg, hogy eszerint ez a füzet egy Halállista, és akinek a nevét beleírják, az meghal. Meg csupa ilyen hülye… sületlenség. Akkoriban kezdték el gyártani ezeket a noteszokat, valami film alapján, és nagyon népszerűek is voltak a kisiskolások körében. Belelapoztam a füzetbe, félig már tele volt mindenféle bűnöző nevével. Ekkor lépett be Light a szobámba.

- És? - Genki izgatottan markolászta a takaróját.

- Maradjunk annyiban, hogy nem volt túl boldog. És még aznap este megszökött. Körülbelül két nap kutakodás után megtaláltuk, egy olcsó motelben. Épp a füzetébe irkált, őrületes iramban és azt kiabálta, hogy nem tudjuk megállítani, ne is próbáljuk. Ezzel a füzettel megteremti a tökéletes világot, ahol csak azok a jó és igazszívű emberek létezhetnek, akiket ők létezni enged. Ő lesz az új világ istene, aki pedig szembeszegül vele, azt elsöpri.

Sakura halkan felnevetett.

- És aztán?

- Lekevertem neki egy akkora pofont, hogy leesett a székről - közölte Yoru- Aztán felnyaláboltuk és hiába ellenkezett, hazavittük. Fél évig volt elvonókúrán, utána eléggé kitisztult a feje, hogy gondolkozni tudjon, és rájöjjön, mit is csinált tulajdonképpen. Sikerült összeszednie magát, visszament az iskolába, leérettségizett, lediplomázott és most ő a rendőrfőnök. Itt a vége, fuss el véle.

- Hú, ez már mese a javából - Genki lelkesen tapsikolt.

- Nem tudom, mi tetszhetett benne annyira, de mondjuk, hogy értem. Én nem szívesen emlékszem vissza rá, és Light se, úgyhogy - emelte fel a mutatóujját - Semmi esetre se hozzátok fel előtte, rendben?

- Rendben - fogadkoztak az ikrek.

- Nem ebben az időszakban volt az a képzeletbeli barátja? Lyuk, vagy kicsoda? - kérdezte L.

- Ryuk - javította ki Yoru. - És nem képzeletbeli. Nem emlékszel, találkoztál vele, sőt, beszéltetek is.

- Jaa, ő az a fekete ruhás, punk hajú figura, aki az összes almát felfalta a múltkor, Light szülinapi vacsoráján? Állandóan csak azt eszi, fúj - húzta el a száját.

- Szerintem meg pont te ne szólj le senkit az étkezési szokásai miatt - vágott közbe a nő. - És mi bajod az almával?

- Mire jó az alma?

- Ezt komolyan kérdezed? Nos, kezdetnek tele van vitaminokkal, ásványi anyagokkal…

- Jót tesz az emésztésnek - folytatta a felsorolást Raidon.

- És erősíti a fogókat! - kiáltott közbe Genki.

-A fogakat, te kis hülye! - torkolta le Raidon.

- Helló, hogy beszélsz - csattant fel az anyjuk.

- Elnézést - húzta összébb magát a rangidős - Akarom mondani fogakat, te kis butuska - helyesbített.

- Jó, akkor a fogakat - javította ki magát Genki.

- Rendben, de ezektől függetlenül is, valami nagyon nincs rendben vele - vont vállat L.

- Mondtam, hogy nincs igazad? Én is tudom, hogy nem normális.

- Most épp mit is csinál?

- Órákat árusít. Azzal szórakozik, hogy mindegyikbe belevési a vásárló halálának időpontját- azaz random dátumokat. Múltkor küldött nekem is egyet, egy képeslappal, rajta azzal az üzenettel, hogy „ütött az utolsó órád, muhahha!”

- És milyen dátum volt rajta? - kérdezték a gyerekek izgatottan.

- Fogalmam sincs, nem néztem meg. Visszaküldtem, és mellékesen írtam egy nem túl kedves üzenetet, miszerint tudja, kivel szórakozzon.

- Nem értem, Light miért áll még szóba vele - folytatta a témát L. Közben a gyerekek elálmosodtak, és elaludtak ők pedig elvonultak a nappaliba.

- Szánalomból, azt hiszem. Mikor megismerte, akkor kezdődött el a mélyrepülése, és azóta..hát, talán nem akarja magára hagyni, mert mások csak átnéznek rajta, mintha ott se lenne, nem is látnák…

- Nem értem mindig Light logikáját - morogta L.

- Persze, hogy nem. Nem kell mindent érteni.

- Fura ember.

- Lehet. Példának okáért, kedvel téged.

- Tudom - bólintott L. - Én is kedvelem.

- Hát persze, hogy kedveled. Közel s távol ő az egyetlen, akinek hozzád hasonlóan, 200 feletti az IQ-ja.

L vállat vont.

- Ő megért engem - felelte végül - Úgy, ahogy más nem.

Yoru bólintott.

- Ő is ezt mondta – mosolygott - , és azt is, hogy megtiszteltetés veled dolgozni.

L zavartan rángatta a pólója ujjat.

- Hát… és holnap tényleg találkozol Misával? - kérdezte hirtelen. Yoru csendesen somolygott magában. Tereli a témát, a kis cseles!

- Igen, tényleg.

- És miért? Nem hiszem, hogy különösebben szeretnéd.

- Talán igen, talán nem. De az is lehetséges, hogy ugyanazért töltöm vele néha az időmet, amiért Light is Ryukkal. Szánalomból.

- Őt ez nem is zavarja? Hogy csak sajnálatból vagy vele?

- Nem tudja - felelte elgondolkozva -, és amiről nem tud, az nem fáj.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Milyen volt?

- Okés - vont vállat a nő, és az asztalra dobta a becsomagolt fekete - erdő tortát. L abban a minutában elkezdte kibontani.

- Annak ellenére, hogy nem szereted Misát?

Yoru habozott.

- Nem igaz, hogy nem szeretem - felelte végül. - Sőt, azt hiszem, nagyon is kedvelem. Persze, nem egyszerű eset, butácska, naiv és néha az agyamra megy. Mégis, nem lehet haragudni rá: annyira ragaszkodó és szeretetre éhes, látszik rajta, hogy mennyire vágyik a törődésre. Misa egy nagyra nőtt gyerek; mindegy hogy harminc vagy ötven éves lesz-e, mindig is gyerek marad. Pont ezért, úgy gondolom, muszáj törődnöm vele, felelősnek érzem magam érte.

- Hm -, hangzott a válasz. Majd miután lenyelte a falatot, így folytatta:

- Jó lány vagy.

Yoru zavartan vállat vont.

- Köszönöm, tudom.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

-Watari, rég láttam! Hogy van?

- Köszönöm, jól - biccentett felé a kedves, ősz hajú férfi. - És Ön?

- Soha jobban - sandított a szeme sarkából a nappaliban, Watari mellett ücsörgő két gyerekre. Az egyik fiú tetőtől talpig hófehéret viselt, ami csak még jobban kiemelte szürke szemét, és fehér haját. Épp azzal volt elfoglalva, hogy a kávé mellé adott kockacukrokból tornyot építsen. A másik fiú, aki kicsit talán magasabbra nőtt (bár nehezen tudta megítélni a fehér hajú fiú magasságát, tekintve, hogy L-hez hasonlóan felhúzott térdekkel kuporgott), szőke haja az álláig ért, és meglehetősen mogorván nézett maga elé.

- Kik ezek a fiatalemberek? - kérdezte, miközben egy barátságos mosolyt küldött a két gyerek felé. A fehér hajú oda se nézett, a szőke pedig továbbra is morcosan bámult rá. Végül elfordult tőlük, és kérdőn Watarira pillantott.

-Ő itt Mello - A szőke erre felkapta a fejét, majd ugyanolyan gyorsan visszahajtotta.

-Ő pedig - Mutatott a kockacukrokkal foglalatoskodóra -; Near.

- Sziasztok -, próbálkozott meg ismét egy mosollyal- ; Yoru vagyok.

A Mello nevű halkan dünnyögött egy „Jó napot!”-ot;  Near meg se rezzent.

- Khm, nem akarok udvariatlan lenni, de.. - kezdte.

- Tudom, tudom - vágott közbe Watari bocsánatkérő mosollyal - ; arra kíváncsi, miért vannak itt. Rögtön elmagyarázom. Tudja, a gyerekek árvák, és sajnos, jelen pillanatban nem tudom elhelyezni őket az árvaházamban; máshova pedig nem szívesen küldeném őket: mindkettő kiemelkedő képességű és intelligenciájú.

- Igen, azt latom - morogta magában Yoru, Watari arckifejezését látva azonban visszakozott - Semmi, ne is törődjön velem! Kérem, folytassa.

- Rendben van. Mint mondtam, nem tudom elhelyezni őket, néhány héten belül azonban üresedés lesz, addig is viszont muszáj lakniuk valahol. Tudom, hogy nagy kérés, tekintve, hogy már van három gyermekük, de senki máshoz nem tudtam fordulni.

Yoru- utólag mar nagyon szégyellte -; de az első gondolata az volt, hogy nemet mond. Aztán tekintete a két árvára vándorolt, és elszorult a szíve. Ő is korán család nélkül maradt, és pontosan emlékezett rá, milyen érzés volt egyedül állni a világban, segítség nélkül. A szülei halála után egyetlen rokona sem jelentkezett érte, az árvaházat pedig gyűlölte; ha Yagamiék nem veszik magukhoz, belegondolni se akart, mi történt volna vele. Azzal is tisztában volt, hogy Watari pártfogásában jó dolguk lesz, az ő árvaháza pedig más, mint ahova ő került, mégis, amíg nem költözhetnek oda, nincs senki, akinél meghúzódhatnának.

Ezek után egy pillanatig sem habozott.

- Természetesen szívesen látjuk őket - L-re pillantott; a férfi szája sarka halványan megrezdült: úgy tűnik, ő pontosan erre számított.

Watari felállt és a kezét nyújtotta.

- Nagyon köszönöm a fiúk nevében is; mint mondtam, csupán pár hétről lenne szó.

- Addig maradhatnak, ameddig szükséges - biztosította Yoru. Ennek ellenére, a gyomra kicsit összeugrott az idegességtől. Öt gyerek és L: ez már kicsit túlmutatott a képességein.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Ha jól látom, megszaporodott a gyerekek száma - Light, a mókamester! Mindig imádta a kedvesen gúnyos megjegyzéseit.

- Nem mondod! - morogta, miközben félrerúgott az útból egy fakockát - Near, kértelek már, hogy ne az út közepén játssz! Pakold el őket, légy oly kedves!

Near szó nélkül arrébb húzódott, a játékaival együtt. Annak ellenére, hogy idősebb volt a saját gyerekeinél, imádott a korához talán nem illő játékszerekkel tölteni az idejét. Yorut ez különösebben nem is zavarta, egészen addig, amíg végig tudott menni anélkül a szobán, hogy beleállna egy legó a talpába.

- De mondom. Tisztán emlékszem rá, hogy a legutóbb még négyen voltak: a hármas ikreitek és L.

- Neked is szép napot, Light-kun. Mindig öröm veled találkozni - Jelent meg az ajtóban L.

- Úgyszintén - biccentett felé Light. Yoru, hogy elejét vegye a szópárbajnak, gyorsan a kanapéhoz terelte a mostohabátyját, és leültette (előtte azonban ellenőrizte, hogy Near nem hagyott-e ott valamit, amire nem praktikus leülni).

- Komolyra fordítva a szót: hogy került ide ez a két gyerek? - intett Light az ablak felé, ahol Mello az ikrekkel játszott, majd a sarokban kuporgó Near felé.

- Árvák - felelte Yoru - ; és nincs hova menniük. Watari majd elhelyezi őket az árvaházában, de jelenleg nincs üres hely, pár héten belül azonban beköltözhetnek. Addig is itt laknak. Aki az udvaron játszik – mutatott az ablak felé-, Mello, ő pedig Near - biccentett a még mindig elmélyülten tornyot építő Near-re.

- Rendes nevük nincs? - húzta fel a szemöldökét Light.

- Az embernek vigyáznia kell a nevére, különben könnyedén felhasználhatják ellenünk - motyogta Near, oda se pislantva.

- Jé, ez tud beszélni? - gúnyolódott Light. Válaszul Yoru bokán rúgta. -Aú!

- Ne legyél ilyen tuskó, Light! Sőt -  folytatta halkabban - , érezd magad megtisztelve! Már egy hete itt vannak, de eddig senkivel nem beszélt ennyit.

- Ez igazan megható - dőlt hátra Light lezserül.

- Minden tiszteletem a tiéd, hugi. –folytatta a férfi, valamivel komolyabban. - Nekem egy gyerekhez se lenne türelmem, nemhogy háromhoz, L-lel kiegészülve.

- Erről jut eszembe - vágott közbe Yoru, mielőtt L barmit is szólhatott volna-, ha ezek egyszer belelendülnek, estig is képesek egymást túllicitálva vitázni-, nem gondoltál még arra, hogy családot alapíts? Saju folyton erről beszél. Nem érti, hogy a te külsőddel hogy – hogy nem nősültél meg.

- Nincs rá időm - vont vallat a férfi. - Hogy is mondta Sherlock? A munkám az én jegyesem?

- Kicsit egyoldalú párkapcsolat - jegyezte meg gúnyosan a nő. - Mindenesetre értem, mire gondolsz.

-L - fordult most Light a detektívhez - Mi újság azzal a húsz, megoldatlan üggyel, amit még egy hete faxoltam át?

- Tizenkilenc megvan, még egy hátravan - vágta rá L. Yoru lemondóan legyintett. Örült ugyan, hogy a mostohabátyja és L jóban vannak- azt is megkockáztatta, hogy barátok -, de minden alkalommal, amikor ezek ketten párbeszédbe kezdtek, kicsit kirekesztettnek érezte magát.

Ezt a pillanatot választottak a gyerekek, hogy berongyoljanak a szobába.

- Jó napot, Light bácsi! - fújták kórusban. Mello bizalmatlanul szemlélte a vadidegen férfit.

Yoru észrevette, hogy Genki valamit szorongat a hóna alatt.

- Mi az ott nálad? - kérdezte.

- Ez? - kisebbik fia hamiskásan elmosolyodott. - Ez semmi.

- Nekem nem tűnik semminek. Szóval, mi az?

Light elsápadt.

- Én azt hiszem, tudom, mi az - felelte összeszorított szájjal. Az ikrek halkan felkuncogtak, sőt, még Mello is elmosolyodott egy kicsit.

-Genki, ugye nem… - nem kellett folytatnia. Most már ő is látta, mi az. Egy Death note füzet. Vajon honnan a fenéből szerezte? Mar évek óta nem gyártották.

- Genki, gyere velem. Most! - Azzal megragadta a fiút a karjánál fogva és magával húzta.

- Ezt mégis miért kellett? Direkt kértelek, hogy ne hozzátok szóba előtte ezt a régi sztorit! Direkt mondtam! - Yoru legszívesebben felrobbant volna.

- De anya, én nem hoztam szóba! Nem is beszéltem róla, egy szóval se, csak nálam volt ez a füzet - védekezett a kisfiú.

- Nem hiszem el - dühöngött a nő - , hogy mindig találtok kifogást, mindig van valami, amivel megkerülitek a tilalmakat! Egyáltalán, honnan van ez a vacak? - mutatott a noteszre.

- Melloé - mondta kelletlenül Genki.

- De ugye nem beszéltél neki erről… - Genki zavartan fészkelődni kezdett - Te elmondtad neki!

- Mello! - kiáltott be a nappaliba-, azonnal gyere ide!

- Idehallgass! - kezdte, amikor Mello belépett - Nem tudom, mennyit meséltek neked a fiúk a mostohatestvéremről és arról a bizonyos füzetről.. - Mello halkan felnevetett.

- Ez nem vicces! - csattant fel. - Szóval, felejtsd el! Vagy ne, de beszélni senkinek ne beszélj róla, világos?

- Világos - felelte a fiú unottan.

- Ajánlom is! - Yoru igyekezett lenyugodni, ettől függetlenül a harag még mindig égette belülről.

-ANYA! - hangzott a kiáltás a nappaliból.

- Mi az? - lépett be értetlenül.

- Hoztunk valamit. Az egyik osztálytársunk kölcsönadta, csak annyit kért, nagyon vigyázzunk rá - nyújtott át Sakura egy DVD-t.

- BBC: Sherlock, harmadik évad - olvasta fel a nő a címet. Csodálkozva nézett fel.

- Azt hittem, nem szeretitek Sherlockot.

- Nem is - rázta meg a fejét Raidon.

- Te viszont szereted - magyarázta Sakura.

- Mi pedig szeretünk téged - fejezte be Genki.

Yoru majdnem bekönnyezett. A düh, ami az előbb még fojtogatta, egy szempillantás alatt eltűnt.

- Nekünk amúgy is van még megbeszélni valónk - állt fel L, Light-tal egyetemben.

- Magyarán kihúzod magad - vágott Yoru egy grimaszt. L vállat vont.

- Mindegy, hagyjuk. Nos, fiúk, lányok, mindenki helyezze magát kényelembe, kezdődik a Sherlock maraton!

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Még félórája sem ment a film, amikor Yorunak feltűnt, hogy Mello nincs velük. Úgy döntött, megkeresi.

Mikor nem találta a ház egyik helységében sem, a kert felé vette az irányt.

Mello üres arccal ringatózott az egyik hintában, és fel se nézett, amikor Yoru leült mellé.

- Tudom, hogy nem kellett volna kiabálnom veled - kezdte a nő. - És azt is tudom, mennyire nehéz most neked. Én is voltam a te helyedben. Tizenegy éves lehettem, amikor meghalt a családom - Mello nem szólt semmit, csak ránézett. A tekintetében látott valamiféle csekély érdeklődést; Yoru ezt sikernek könyvelte el. Az elmúlt egy hétben próbált közelebb férkőzni Near-höz és hozzá; az előbbivel annyival boldogult könnyebben, hogy nem kellett beszélgetniük; Near tökéletesen elvolt a maga kis világában, de az se zavarta, ha Yoru leült mellé és némán adogatta neki a puzzle darabokat, a kockákat vagy amivel éppen elfoglalta magát.

Mello viszont más eset. Bizalmatlan volt, és gyanakvó, látszott, hogy nem bízik meg senkiben. Ugyan jól eljátszott az ikrekkel, de nekik se mutatta meg önmagát. Yoru úgy érezte, Mello egy falat épített maga köré, ahova nem enged be senkit. Ezzel próbálta védeni magát a világtól.

-Mikor magamra maradtam - folytatta rezzenetlenül - , és egyik rokonom se mutatott hajlandóságot tudomást venni rólam, árvaházba kerültem. Gyűlöltem. Azt mondták, az a légió legjobb árvaháza, de őszintén, ebben a mai napig kételkedem. Két hónapig tűrtem, hogy napi szinten megaláznak és vernek a többiek, de aztán egy nap betelt a pohár. Fogtam magam, és megszöktem. Úgy gondoltam, inkább meghalok, vagy bujdosom az utcán, de nem maradok ott egy percig sem. Ezután jórészt lopásokból és egyéb nem túl tisztességes dolgokból tartottam fenn magam, de persze végül a rendőrség összeszedett. Ekkor találkoztam Yagami rendőrfőnökkel- egyébként ő az apja annak a férfinak, akivel odabent találkoztál. Miután mindent elmondtam neki, és kijelentettem, hogy nem megyek vissza az árvaházba, sőt, semmilyen másikba sem, inkább meghalok, a feleségével úgy döntöttek, örökbe fogadnak. Így végül - fejezte be a történetét - , újra lett egy családom.

Mello egy ideig nem szólt semmit.

- Az az árvaház - kérdezte végül - , ahova majd elvisznek, az más, mint ahol maga élt?

- Teljesen más - biztosította a nő - L, a férjem is ott nőtt fel. Higgy nekem, jobb helyre nem is kerülhetnétek.

Mello erre csak bólintott.

- A szüleim nem hiszem, hogy nagyon szerettek volna – mondta - , és azt sem hiszem, hogy ahova most megyek, ott sokkal jobban fognak szeretni.

- Ha így gondolkodsz - állt fel a nő - , akkor már eleve rossz esélyekkel indulsz, Mello. Nem tudom, vigasztal-e, de én a magam részéről már ez alatt az egy hét alatt is megkedveltelek, és szeretném, ha boldog lennél. - Kicsit félve lehajolt és megsimogatta a fiú haját. Mello nem húzódott el tőle.

- Nem jössz be? - kérdezte óvatosan. - Kezd sötétedni.

- Kicsit még maradnék - felelte a fiú.

- Ahogy gondolod - azzal Yoru magára hagyta a gondolataival.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Három héttel később Watari elvitte a gyerekeket. Yorunak még sokáig hiányoztak utána, és ha tehette, meglátogatta őket az otthonban. Nearön ugyan nem látszott, hogy különösebben értékelné, Mello viszont, bár nem mutatta, azért érezhető volt, hogy örül neki. Egyszer, mikor elbúcsúztak még meg is ölelte.

Aztán a fiúk betöltötték a tizenhatot, és elhagytak az árvaházat. Mello ugyan néha küldött levelet, de személyesen többet nem találkoztak, még azt se tudta, mihez kezdtek, hol és hogyan élnek. Ez sokáig bántotta. Azonban a saját gyerekei ebben az időben léptek be a nagybetűs kamaszkorba, így egy idő után nem maradt ideje arra, hogy Melloékon rágódjon.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Ki bánt el veletek ilyen csúnyán? – Két szutykos, borzas hajú, vérző orrú, monoklis kamasz ücsörgött a nappaliban, a kérdésre szinte egy időben vontak vállat.

- Egy osztálytársunk. De ne aggódj, ő rosszabbul járt – védekezett Genki, majd felszisszent, amikor az anyja egy nedves kendővel letörölte az arcáról a vért.

- Nyughass – szólt rá Yoru a fészkelődő gyerekre. – Mégis mi történt? Miért verekedtetek össze?

- Az én hibám – motyogta Raidon.

- Dehogyis, az a szemét tehetett mindenről – vágott közbe a kisebbik fiú.

- Az erőszak nem megoldás semmire - szólt közbe L, aki eddig némán szemrevételezte a helyzetet.

- Lehet. De apa, egyszer pont te mondtad, hogy kölcsön süti visszajár – vitázott Genki. – És azt is, hogy csak egy ide, egy oda. Ő adott egyet mindkettőnknek, mi meg adtunk neki kettőt, ez így igazságos.

Egy ideig senki nem szólt.

- Igen – felelte végül L – Azt hiszem, ez így rendjén van.

- Helyes, még buzdítsd is őket! – fortyant fel Yoru, miközben lefertőtlenítette mindkét fiú sebeit. – Inkább azt mondjatok el végre, miért verekedtetek össze?

- Mert az a majom zabos lett Raidonra, amiért az ő novellája került be a suli újságba és nem az öve – morogta Genki. – Mindezt úgy, hogy a gyerek még beszélni se tud, nemhogy írni, de valamiért ő ezt nagyon a szívére vette, ezért amikor hazafelé mentünk, elkapott minket egy sikátorban, elénk állt és elkezdett pampogni. Mondom, a gyerek beszélni is csak nehezen tud, ezért sokáig nem is értettük, mi baja van. Aztán végül leesett, de addigra már úgy belelovalta magát a sérelmeibe, hogy úgy döntött, ököllel rendezi le a dolgot. Lehet, hogy nem egy lángész, de ereje, az van. Mindenesetre lerendeztük vele a dolgot és ennyi - fejezte be Genki, határozottan elégedetten.

Yoru felsóhajtott.

- Gratulálok hozzá – morogta – Na és hol a húgotok?

Raidon és Genki összenéztek.

- Még órája volt - felelte végül Raidon, érezhetően zavarban.

- Véletlenül nem egy osztályba jártok? – húzta fel a nő a szemöldökét.

A fiúk nem feleltek.

- Elég a susmákolásból! Utoljára kérdem: hol van a húgotok?

Ebben a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó és a kisírt szemű Sakura állított be. Arca maszatos volt a könnyekből, zihált légzése arról árulkodott, hogy hazáig rohant.

- Sziasztok - suttogta lehajtott fejjel.

- Jesszusom, mi történt? Jól vagy? – sietett oda hozzá az anyja.

A lány megrázta a fejét aztán elsírta magát.

- Azt mondta, nem szeret. Meg hogy nem illünk össze, jobbat érdemlek – zokogta a lány elkeseredetten.

Yoru mindent megértett.

- Gyere, drágám, ülj le! – ölelte magához és a kanapéhoz húzta.

-Nem értem – motyogta L.

Yoru megrázta a fejét.

- Pedig annyira egyszerű, apa – oktatta ki Raidon - Sakura belezúgott egy fiúba, aki visszautasította, ennyi.

L-en nem látszott, hogy különösebben felfogta volna a helyzet súlyosságát, mindenesetre bólintott.

- Gondolom, te még soha nem éltél át szerelmi csalódást – mondta Yoru, kicsit gúnyosan.

- Jó, hogy nem - vágott közbe Genki. –Nehéz is lett volna, tekintve hogy apa jó, ha két nőt szeretett egész életében. Az egyik most a felesége, a másik meg a lánya.

L vállat vont. A fiúk fölnevettek.

- Hogy vagytok képesek nevetni? – Sakura teljesen fel volt háborodva. Az ember azt hinné, legalább a családjára számíthat, amikor fáj valami, erre tessék! Nem is törődnek azzal, hogy neki megszakad a szíve!

Dühösen fölpattant és elviharzott.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

Este az anyja leült az ágya mellé, úgy, ahogy kislány korában.

- Anya – kezdte.

- Tessék, kicsim – mosolygott rá Yoru biztatón.

- Elmesélnéd újra, hogy találkoztatok apával?

Yoru halkan nevetett, majd elkomolyodott.-

- Nos, hol is kezdjem – helyezkedett el kényelmesebben. – Apád épp egy ügyön dolgozott – szokás szerint -, amihez szüksége volt némi informatikai ismeretekkel rendelkező személy segítségére. Yagami úr engem ajánlott be, aminek apa, hogy is mondjam, eleinte nem örült. Húszéves voltam, egyetemre jártam és nem rendelkeztem még kellő tapasztalattal. Ennek ellenére végül kezdetét vette a munka. Két hétig egy lakásban éltünk, de az arcát egyszer sem láttam, folyamatosan takarta. Valamiért mégis megkedveltem, valahogy mindig vonzottak a furcsa emberek, nála furcsábbal pedig még soha nem találkoztam. Miután megoldottuk az ügyet, elköszöntünk, és azt gondoltam, soha többet nem találkozunk soha többet. Rögtön a rá következő nap egy fura fazon várt rám az egyetem előtt- ő volt az.

Sakura felkuncogott.

- Akkor láttam először maszk nélkül. Kérdeztem is, hogy ezt jól átgondolta-e. Azt felelte, hogy ha egy egyetemista kislány fogja lebuktatni, meg is érdemli. Ezek után sokat találkoztunk és végül összeházasodtunk. Röviden és tömören ennyi a történet – zárta rövidre. – Tudom, nem egy szokványos szerelmes történet, de apáddal szerintem semmi sem az.

- Soha nem mondta neked, hogy szeret? – kérdezte végül Sakura.

- Nem – rázta meg Yoru a fejét. –, de nem is kellett. Vannak dolgok, amiket nem kell kimondani, elég, ha tudod és ő is tudja.

A lány felsóhajtott.

- Pedig én már azt hittem, egy igazit találtam – mondta ábrándosan. – Mégis, mit tegyek most?

- Semmit – szólt közbe valaki. Mindketten riadtan kaptak oda a fejüket.

L ácsorgott a nyitott ajtóban.

- Te mióta állsz ott? – pislogott Yoru.

- Semmit? – visszhangozta Sakura.

- Semmit – bólintott L. – Van, hogy a legjobb, amit tehetsz, az az, ha semmit sem teszel. Ebben a helyzetben pedig amúgy se tudsz mihez kezdeni. Te szereted, ő nem szeret. Szerelemre nem kényszeríthetsz senkit.

- De az esélyeidet megnövelheted – szúrta közbe Sakura. A szülei kérdő tekintetét látva visszakozott. – Nem én mondtam, hanem Nicolas Cage!

- Lényegtelen – legyintett a férfi. – Amit tehetsz, az az, hogy elfelejted. És ha ő azt mondta, jobbat érdemelsz, akkor nyugodtan el is hiheted, mert igaz.

- Köszönöm, apa – Sakura érezte, hogy a könnyek ismét ellepik a szemét, de ezúttal örömében. –Azt hiszem, igazad van. Majd túl leszek rajta.

- Okos kislány – L közelebb lépett és megsimogatta az arcát. - Bíztam benned.

Sakura válaszul rajuk mosolygott, majd jó éjszakát kívánt és könnyebb szívvel hunyta álomra a szemét.

7 évvel később:

Yoru folyamatosan a száját harapdálta, hogy ne szóljon, amiért, szokás szerint, megint felhúzott térdekkel ült. Otthon nem is zavarta, de azt remélte, a gyerekei diplomaosztóján erőszakot tesz magán és nem hívja fel magára a figyelmet.

Aznap Sakura is megkapta az orvosi diplomáját, ahogy előzőleg a testvérei is. Genki, apja példáját követve nyomozó lett, a jogi diploma átvétele után a rendőrségnél helyezkedett el. Raidon úgy tervezte, szabaidejében folytatja irodalmi pályafutását, mellette pedig főszerkesztőként fog dolgozni egy könyvkiadónál.

Miután mindhárom eseményen túlestek, Yoru a parkolóban szembenézett a családjával és közölte:

- Tudom, hogy minden erőfeszítésem dacára, az elmúlt évek alatt, ha csak tehettétek, annyi édességet vetettek magatokhoz, amennyi bőven elég lett volna egy 2-es típusú cukorbetegséghez – a tiltakozáskora csak legyintett. – Úgy gondolom, most már úgysincs beleszólásom a tetteitekbe, és mivel szerettem volna méltóképp megünnepelni a diplomaosztótokat, ezért felvásároltam annyi tortát, sütit és egyéb ínyencséget, amennyit nézni is sok volt, és amik jelen pillanatban is otthon várnak néhány üveg pezsgővel egyetemben, hogy elpusztítsátok őket, mielőtt elengedlek titeket.

A fiatalok az anyjuk nyakába ugrottak.

- Mondtuk mar, hogy szuper vagy, anya?

- Nem elégszer – nevetett fel a nő, és beszálltak a kocsiba.

L rögvest felhúzta a lábát és a nyakkendőjével kezdett el babrálni.

- Hagyd, majd én- tolta félre Yoru a kezét. – Ugye, hogy nem haltál bele?

- Nem - mondta L rosszkedvűen. – De ettől függetlenül semmilyen pozitív hátassal nem volt rám. Ebben a göncben 50%-al csökkentek..

-A logikai képességeid, tudjuk – vágtak közbe a többiek.

- Ma nem volt szükséged rá, apa – biztosította a lánya.

- Soha nem tudhatod előre – makacskodott L. Az ikrek erre szívesen feleltek volna valamit, de anyjuk intésére inkább lenyelték.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yoru öt évvel később halt meg, olyan hirtelen, hogy a család fel se készülhetett az elvesztésére. Semmi jele nem volt annak, hogy beteg lenne. Egyik napról a másikra rosszul lett és nem ébredt fel többé.

Az ikrek még fel se fogták, mi történt, amikor újabb tragédia történt.

L nem sírt Yoru halálakor. Egy könnycseppet se ejtett.

Egy héttel később viszont ő is elment.

Az orvosok nem találtak közvetlen okot, jó lehet, olyan magas volt a vércukor szintje, hogy az már önmagában halálos lett volna. Így Yorunak végül nem lett igaza, amikor arra célozgatott, hogy L végzetes diabéteszben vagy hiánybetegségben fog meghalni.

Az ikrek csendben pakolásztak a szüleik házában. Aznap volt a temetés. Mindkettőjüké.

Fájó szívvel találkoztak azokkal a tárgyakkal, amik a szüleikhez tartoztak és akik nincsenek többe.

Raidon könnyeit nyelve lapozgatta meg az anyja legépelt regényét-, amit soha nem adott ki.

- Nem értem, miért nem próbálkozott meg soha a kiadatásával – Olvasta a sorokat. - Szerintem fantasztikusan jó írás.

- Talán ő nem érezte elég jónak – felelte Sakra elgondolkodva. – Anya mindig nagyon kritikus volt saját magával. Pedig nagyon tehetségesen írt, és azok a mesék, amiket mindig ő maga talált ki nekünk… Soha nem felejtettem el őket.

- Én sem – bólintott Raidon. – Mostanában elkezdtem papírra vetni emlékezetből a meséit. És arra gondoltam – folytatta tétován -, mi lenne, ha megpróbálnám kiadatni a regényét.

Sakura és Genki összenéztek. Majd Genki ragadta magához a szót.

- Szerintem nagyon szép gondolta, bátyó – felelte biztatón. – Próbáld meg, anya biztos nagyon boldog lenne.

Raidon megkönnyebbülve bólintott.

L örökösének Neart nevezte meg, akivel azóta kapcsolatban volt, amióta amaz elhagyta az otthonukat. Senkinek nem beszélt erről, így aztán alaposan meg is lepte a gyerekeit, amikor elolvasták rövid végakaratát, amit maga után hagyott, egy másik, lezárt borítékkal egyetemben.

Melloról semmit sem hallottak azóta, hogy elment tőlük, és később sem jelentkezett. Arra gondoltak, talán már nem is él. Ez kicsit elszomorította őket. Ugyan csak rövid időt töltöttek együtt, mégis nagyon megkedvelték a mogorva, szőke fiút, és tudták, hogy az anyjuk is szerette.

- Nem bánod? – kérdezte Sakura Genkit.

- Micsodát?

- Hogy apa nem téged nevezett ki a helyére. Nem zavar? Az elmúlt öt évben bebizonyítottad, hogy méltó lennél rá.

- Egyáltalán nem – legyintett Genki – Apa helyére Near sokkal alkalmasabb, mint én. Lehet, jó vagyok, mint Genki főnyomozó, de mint L.. Ahhoz túl sokat örököltem anyánktól. Nem tudnám megállni a helyem, mint L. Talán még Near se lesz rá tökéletes. L csak egy volt, és több sose lesz.

Sakura bólintott.

- Igazad lehet – Majd a lezárt borítékra pillantott, amit L írt nekik. - Nem bontjuk ki?

Egy ideig senki nem mozdult. Végül Raidon összeszedte a bátorságát, a levélért nyúlt és felbontotta.

Majd zavartan a testvéreihez fordult.

- Mi a baj? – Sakura hallotta a saját remegő hangját. Zavartan megköszörülte a torkát.

- Ez csak - felelte Raidon értetlenül-, ez csak egyetlen mondat.

Majd átadta a levelet.

A papíron valóban csak ennyi szerepelt:

„No matter how gifted you are, you alone can not change the world.”

Hosszú ideig nem szóltak egy szót sem.

- Tulajdonképpen – Forgatta Sakura a levelet a kezébe -, tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, ebben benne van minden, nem? Anya is mindig azt mondta, soha ne akarjuk egyedül megváltani a világot. Mindig szükség van valakire, aki segít.

- Igaz – vakarta meg Raidon az állát. –Apa is, bár sokáig magányos farkas volt, aztán mégis társakra talált, nem? Ott voltunk neki mi. A családja.

- You alone can not change the world – motyogta halkan Genki. – Van benne valami. Ahogy a mondás is tartja: egy fecske nem csinál nyarat. Egyedül nem megy…

- De nem vagyunk egyedül - vetette fel Sakura. – Hárman vagyunk. Anya azt is mondta, minden ember tehet valamit azért, hogy jobbá tegye a Földet. Együtt pedig még többet tehetünk.

Genki felállt.

- Ez esetben – nézett a testvéreire -, van kedvetek megváltoztatni velem a világot?

 

 

Vége