We Will Rock You - avagy amikor az egész mozi egyszerre rázza a fejét

2019. január 02. 15:19 - Dante997

Bohém rapszódia kritika

Senkinek nem kell szerintem bemutatnom a Queent. Őket mindenki ismeri, az is, aki nem tud róla. Személyes példaként hadd említsek meg egy velem megtörtént esetet: még pár hónapja, a film bemutatása előtt egy barátnőmmel és annak egy volt osztálytársával beszélgettünk. Megemlítettem a filmet és a Queent, mire a leányzó vállat vont: nem ismerem őket. Mire én: szerintem meg igen, csak nem tudsz róla. Ezután lejátszottam neki pár számukat, mire egyből felcsillant a szeme: Jaj, ezt ismerem! Tudtam én.

Nem meglepő ezek után, hogy rengetegen várták a Bohém Rapszódiát, az idősebb és ifjabb generáció egyaránt. A film jelenleg is fut a mozikban: a legutolsó becslések szerint 702,5 millió dolláros bevételnél tart, világszerte (egyébként a költségvetés 52 millió dollár volt).

A legelső előzetesektől kezdve nagy viták övezték a filmet: még forgalmazásba sem került, de már sokan kritizálták, jórészt a visszafogottság miatt (az alkotók egyértelműen családbarát verziót akartak készíteni, többek közt emiatt menesztették végül Sacha Baron Cohent, aki Freddie-t alakította volna; a színész egy jóval merészebb, 18 karikás műben gondolkodott, nagy hangsúlyt fektetve az énekes betegségére).

A végül november elején debütáló film vegyes fogadtatásban részesült: míg a kritikusok jó része inkább elmarasztalta, addig a közönség egyöntetűen rajongott érte, a többség legalábbis.

Az elkészült alkotást legnagyobb részt az igazság elferdítése miatt kritizálták, és hogy az egész nem több, mint egy gyönyörű, de végtelenül hamis mese. Legalábbis egy része.

A történet:

Egyszer régen élt egy tehetséges, indiai származású fiú, Farrokh Bulsara - későbbi és ismertebb nevén, Freddie Mercury. Egy este meghallgatja egy füstös kiskocsma előadóját, a Smile-t, akiket a koncert után megkörnyékez néhány általa írt dalszöveggel. A két zenész, a dobos Roger Taylor és a szólógitáros Brian May épp nagyon el vannak kenődve; alig pár perce jelentette be a basszusgitáros/énekesük, hogy kilép és inkább csatlakozik egy másik bandához (ha tudta volna, kiket hagy ott, lehet, kétszer is meggondolja - bár akkor nagy valószínűséggel sosem születik meg az a Queen, amelyet mi ismerünk). Freddie kapva-kap az alkalmon és egy rögtönzött előadással meggyőzi a két tagot, hogy bevegyék a bandájukba énekesnek. Hamarosan találnak egy basszusgitárost is (John Deacon), ezzel pedig megszületik egy új együttes: a Queen. A film ezután a banda lassú felemelkedését, szárnyalását és mélypontjait mutatja be, egészen az 1985-ös Live Aid koncertig.

Valóság vagy fantázia?

A film ferdít - ez tény. Ferdít és átír, nem is keveset. Csak egy gyors áttekintés, a tisztánlátás végett:

- Freddie már évek óta ismerte a Smile tagjait, mielőtt csatlakozott volna hozzájuk - ő és az együttes akkori basszusgitáros, Tim Staffell ugyanarra a főiskolára jártak, barátok is voltak, ezáltal ismerkedett meg Taylorral és Mayjel. Bejáratos volt a próbákra és gyakran szolgált tanácsokkal a zenét illetően. Mikor Staffell dobbantott, egyértelmű volt, hogy ő jön a helyére. A későbbi basszusgitáros, John Deacon jóval később csatlakozott hozzájuk, 1971-ben lett a banda tagja.

- A Freddie védjegyévé váló mikrofontartót még egy korábbi együttese, a Wreckage fellépésén törte el.

- Paul Prenter, Mercury személyi menedzsere a film talán legellenszenvesebb alakjaként jelenik meg: neki köszönhetően veti bele magát az énekes a féktelen mulatozásokba, az éjszakai életbe és törést hoz létre közte és az együttes többi tagja között. Hogy ennek mennyi köze van a valósághoz, nem tudni, de abban a kortársak egyértelműen egyetértenek, hogy a menedzser egyáltalán nem volt jó hatással az énekesre és ezáltal az együttesre sem.

- Ray Foster (Mike Myers) karaktere a valóságban soha nem létezett. Valószínűleg a poén kedvéért tették bele: az őt alakító Mike Myers szájából viccesen hangozhatott az alábbi mondat:

Ez (I'm In Love With My Car) az a fajta szám, amire a tinédzserek felcsavarják a hangerőt a kocsiban és rázzák a fejüket. A Bohemian Rhapsody sosem lesz az a szám!

Akik látták a Wayne világa című filmet, tudják, miről beszélek.

- Freddie a filmben teljesen máshogy és máskor ismerkedik meg élete két nagy szerelmével: Mary Austinnal és Jim Huttonnel. Maryvel eredetileg a gitáros Brian May randizott, bár a kapcsolatuk nem volt komoly; olyannyira nem, hogy amikor Mercury azt firtatta, hogy elhívhatja-e randizni a lányt, May igennel felelt. Jim Huttonnel eredetileg egy szórakozóhelyen találkoztak először. Freddie már itt megkörnyékezte, de a fodrászként dolgozó férfi visszautasította - még csak fel sem ismerte őt. Jó egy évvel később futottak össze ismét, majd végül (ahogy a filmben is), a Live Aid előtt nem sokkal lettek ténylegesen egy pár, és Mercury 1991-es haláláig együtt is maradtak.

- A filmben, bár csak 1985-ig követi nyomon az együttes történetét, már kiderül Mercury betegsége. A valóságban 1986-ban tudta meg, hogy beteg. Hogy a Queen többi tagjának mikor mondta ezt el, nem lehet tudni. Egyesek szerint már 1987-ben, mások szerint 1989-ben, Jim Hutton ellenben azt nyilatkozta, hogy csak 1991-ben, a legutolsó lemezük (Innuendo) felvételekor.

- A zenék megjelenésének sorrendjét alaposan megkavarták: a film többször is előrehoz olyan számokat, amik csak jóval később születtek meg. (Például a filmben már az 1974-es amerikai turnén játszották a Fat Bottomed Girlst, valójában 1978-ban írták meg.)

Mindent összevetve azonban ezek a változtatások vagy nem lényegesek, vagy nem zavaróak - a legfontosabbakról azonban még nem beszéltem és ezek voltak azok a csúsztatások, amik sokakat felháborítottak (teszem hozzá, valahol jogosan).

A királynőt megölni nem kell....

A cselekmény előrehaladtával láthatjuk, ahogy lassan, de biztosan feszültség keletkezik a banda tagjai között; John Deacon mintegy megjósolta ezt a kifejletet még a film elején:

A statisztikák szerint a bandák nem elbuknak: felbomlanak.

A valóságban a Queen azonban soha nem bomlott fel - igaz, valóban közel kerültek hozzá 1985-ben. A banda mind a négy tagja írt számokat, ami sok vitával járt arra nézve, kinek a száma kerüljön fel a lemezre - a szerzőnek ugyanis több gázsi járt. Éppen emiatt, a későbbi lemezeiken már egyáltalán nem jelölték, melyik számot ki írta, mindent közös szerzeménynek tüntettek fel. A hangzásban sem tudtak megegyezni, vagy abban, hogy milyen zenei irányban menjenek tovább. Ebben az évben Mercury Münchenbe ment, majd kiadott egy szólólemezt, addig szünetet tartottak. Ez aztán olyan hosszúra nyúlt, hogy sokan már azt rebesgették, feloszlanak. Végül a Live Aiden ismét egymásra találtak, látva a közönség rajongását.

A film azonban mindezt úgy mutatja be, mintha a törés oka Mercury szólólemeze lett volna. Itt hangzott el Roger Taylor szájából az alábbi mondat:

Most ölöd meg a Queent!

Figyelembe véve, hogy a valóságban addigra ő és Brian May is kiadtak már egy szólólemezt, különösen viccesen hat. A való életben semmiféle negatív hatással nem volt az együttesre Mercury szólólemeze. A film ezzel mintegy azt sugallja, hogy minden vita eleje és vége Freddie személyéhez kötődött, a szólólemeze pedig "megölte" a zenekart, illetve, mintha Freddie a Queen nélkül, szólóban, semmit sem ért volna - holott ez egyáltalán nem így volt.
És itt jön a másik pont, ami sokaknak szúrhatta a szemét.

A Great Pretender or a Great Troublemaker?

Az éjszakai mulatások és fényűző partik mellett is Freddie a filmben egy igen szeszélyes, abuzív személyiségként jelenik meg: állandóan elkésik a próbákról, civakodik a dobos Taylorral, és általában a legtöbb vitának ő a kiindulópontja. Ezzel ellentétben a valóságban éppen ő volt az, aki elejét vette a veszekedéseknek és igyekezett elsimítani az ellentéteket - úgy is, hogy maga Mercury is beismerte saját magáról, nem könnyű vele együtt élni.

A filmben nem hangsúlyozták a végletekig Freddie kicsapongásait, ennek ellenére így is egyértelmű volt - vele szemben pedig ott volt a Queen másik három tagja, a családos, rendes emberek, akik nem ittak, nem drogoztak, siettek haza a családjukhoz...

Igazán így volt?

Az tény, hogy Brian May és John Deacon valóban visszafogottak voltak, akik tényleg inkább a családjukkal töltötték az időt, mintsem hogy átmulatták volna az éjszakákat, ezzel szemben Roger Taylor és Freddie a bulik hangadói lettek, miután az 1977-es News of the World-el berobbantak az amerikai piacra és igazán sikeresek lettek. Taylornál a filmben legalább annyit hozzátettek, hogy behozták a hiszti királynő vonalat, aki a film elején kettesével falja a nőket, és aki nyugodtan törhet-zúzhat, amíg a kávéfőzőnek nem lesz baja; ezenkívül, a mű későbbi részeiben, miután a dobos is családos ember lesz, Freddie erőteljes célzásokat tesz arra: nem a gyereke anyja neki az egyetlen nő az életében.

Nem tagadom, hogy a kicsapongó Freddie mellett visszafogottak lettek a többiek - de erős túlzás azt is állítani, hogy szeplőtelenek, mindemellett nem tudunk meg sokat róluk, csak egy vázat kapunk az életükről. A főhős mellett a három másik tag nem kapott annyi időt (nem is fért volna bele, azonkívül a többség amúgy is Freddie-re volt kíváncsi), de ha megkapargatták volna a felszínt, biztosan kiderül: a többi tag látszólag felhőtlen családi élete sem éppen fenékig tejfel. Aki ismeri a bandatagok életét, az pedig pontosan tudja, hogy nem is volt az: Taylor és May házassága is később tönkrement és elváltak, Deacon pedig, bár a mai napig együtt van a feleségével, egy ízben ők is közel sodródtak a szakításhoz.

Hogy miért volt ezekre szükség? A drámáért: minden filmben kell egy drámai csomópont, ami után a főhős eléri a mélypontot - itt ez Freddie elszakadása volt a Queentől. Ezután jön a felismerés, majd a konfliktus megoldása. A karakterek - és velük a nézők is -, megnyugodnak, visszatér a harmónia. Többé-kevésbé - a valóság fényében ugyanis nehéz teljesen pozitívnak és megnyugtatónak tekinteni a befejezést. A való életben azonban ritka a teljes mélypont (legtöbbször ezek váltják egymást), ezért kellett kreálniuk egyet. Hasonló dramaturgiai megoldás Freddie és az édesapja nagy kibékülése: a néző fellélegzik és velük együtt örül, habár valahol biztos van egy kis keserű szájíze, mert sejti, hogy ez a valóságban egyáltalán nem így történhetett meg (ha megtörtént egyáltalán). Ahogy az Eredet című filmben is mondták: Az ember lelke vágyik a kibékülésre, a katarzisra. Kissé talán szirupos megoldás, de kétségtelenül működik.

A legtöbben mégis azt hozták fel, hogy igazából semmi újat nem tud nyújtani a film: több, mint két órás ugyan, de nem ad semmiféle többlet információt sem a bandáról, sem Freddie-ről.

A magam részéről azonban én ezt nem tudom hibának felróni.

Tény, hogy ez egy életrajzi film, de aki azzal a céllal megy el a moziba megnézni, hogy megismerje a Queen történetét ától cettig, az nagy hibát követ el. Itt ugyanis nem az volt a lényeg, hogy pontos, tökéletes mását adja a való életnek, és mindent, de tényleg mindent bemutasson, ami megtörtént. Ez inkább amolyan elnagyolt vázlat, ami ad egy táptalajt - akit igazán érdekel a Queen-története, az a film után nagy valószínűséggel úgyis utánajár majd a dolgoknak (és remélhetőleg nem vesz mindent készpénznek, amit lát). Akit komolyan a valóságra kíváncsi, az nézzen meg inkább egy dokumentumfilmet. Egy játékfilmnek, még ha valós eseményeket is jelenít meg, nem az az elsődleges célja, hogy informáljon. Hanem hogy szórakoztasson.
Itt érkeztünk el azokhoz a dolgokhoz, amik minden hibája ellenére felejthetetlenné és határtalan élménnyé teszik a Bohém rapszódiát.

A színészek:

A végül menesztett Cohen helyett Rami Malek kapta meg a nagy tettető Mercury szerepét, akit leginkább a Mr. Robot című sorozatból ismerhet a közönség - és milyen jó döntés hoztak! Arról ugyan lehetne vitázni, mennyire sikerült a külsejét eltalálni, mennyire hasonlít az igazi Freddie-re, de mindez eltörpül amellett, ahogy visszaadta Freddie jellemének minden vonását. Alapos munka és megfigyelés állhatott a háta mögött, látszólag ugyanis nagyon figyelt arra, hogy a legapróbb mimikát is hűen adja vissza. Igazán kiforrott, megnyerő alakítást nyújtott Malek - személy szerint Oscar-díjat érdemlőnek tartom a játékát.

A Queen többi tagját Ben Hardy (Roger Taylor), Joseph Mazzello (John Deacon) és Gwylim Lee (Brian May) alakította - ahogy a karakterek, úgy talán a színészek is kissé eltörpültek Rami Malek mellett, de mindent összevetve, korrekt és élvezetes alakítást nyújtanak, Gwylim Lee esetében pedig szinte hátborzongató, mennyire hasonlít a valódi Brian Mayre.

A ZENE - csupa nagybetűvel:

Mint már említettem, a film célja nem is igazán az volt, hogy behatóan megismerjük a banda történetét, hanem hogy megismerjük a zenéjüket. Hogy emléket állítson Freddie-nek, aki olyan tragikusan fiatalon ment el, hogy emléket állítson egy bandának, egy családnak, egy életérzésnek.

És hogy ez sikerült-e? Maximálisan.

Magam részéről én már a film előtt ismertem és szerettem ezt a bandát, amióta láttam a filmet, csak még inkább elmélyült ez a szeretet; és nem én voltam az egyetlen, akire ilyen hatással volt. Számomra hihetetlen nagy öröm, mikor azt látom a zeneszámok alatti kommentekben, amint arról számol be rengeteg ember: a film hatására kezdtek el Queent hallgatni, vagy ennek köszönhetően szerettek bele újra.

A zene volt az, ami igazán uralta ezt a filmet - ez az utolsó, húszperces Live Aid koncert-feldolgozáson csúcsosodik ki. Tökéletes mása a valós eseménynek, emellett majdnem teljesen visszaadja, milyen lehetett annak idején egy Queen-koncert. A film végén átéltem a katarzist: rázott a hideg és könnyeztem. Felemelő érzés volt.

Mindent összevetve: csúsztat a film? Igen. Átírja a tényeket? Igen. Talán néha túl szirupos is? Kétségtelenül. Ennek ellenére egy piszkosul élvezetes film? Abszolút.

Néha talán nem is kell a valóság - jó a fantázia is.

Személy szerint azt tudom mondani: aki azért akarja megnézni a filmet, hogy pontos adatokat kapjon és behatóan megismerje a Queen és Freddie történetét, az inkább nézzen meg egy dokumentumfilmet!

A többiek pedig dőljenek hátra és élvezzék a varázst!

Köszönöm a figyelmet mindenkinek!