Avagy életem első fanfiction-je. Ajánlom sok szeretettel Valentine Wiggin-nek, mert bár ő nem tudja, de egy vele való beszélgetés során pattant ki a fejemből a sztori alapgondolata. Nagyon hálás vagyok (habár lehet, ő már annyira nem lesz az, amikor elolvasta....)

- Biztos vagy benne?- most kérdezte meg körülbelül 20-adjára. Az első 19-nél még elpoénkodta a választ, pedig jövendőbeli hites ura nem éppen a fergeteges humorérzékéről volt híres, mostanra viszont már megunta az egészet.

- Igen, biztos vagyok benne, hozzád akarok menni, mert szeretlek, és nem érdekel, hogy fura vagy, még furább, legfurább. Nem érdekel, hogy valószínűleg, ha találsz egy ügyet, ami érdekel, hetekig vagy hónapokig haza se jössz, hogy virágra vagy egyéb kedveskedésre ne is számítsak, hogy ugyan pontosan tudni fogod, mikor van, a szüli-vagy névnapom, kapni már nem biztos, hogy fogok bármit is. A romantika pedig ismeretlen szó lesz az életünkben. Nem érdekel. Szeretlek. Szeretem a furaságaidat, és amilyen életünk lesz, olyan lesz.

- Még visszaléphetsz- felelte L. A szája sarka megrezdült. Csaknem mosolyog?

- Ez már majdnem olyan volt, mint egy vicc- mondta Yoru elképedve. Mi a franc?

- Csak ne szokj hozzá- morogta L, egy tábla csoki csomagolását cincálva.

- Add ide- vette ki a kezéből a lány, kibontatta, visszaadta.

- Köszönöm- biccentett- Szóval, biztos vagy benne?

Yoru a tenyerébe temette az arcát.

10 évvel később:

- Ne mondjátok meg, ki a tettes! Sőt, még csak ne is tippeljetek!

- Magunkban sem?-kérdezte Genki, a kisebbik fia, aki pontosan 10 perccel volt fiatalabb a bátyjánál, Raidon-nál és pontosan 5 perccel idősebb a húgánál, Sakura-nál. A jó szerencse úgy adta, hogy hármas ikreik születtek. Mikor megtudta, egyszerre érzett határtalan örömöt, de legalább ugyanakkora ijedséget is. Most szeretettel, bár kissé fáradtan figyelte a három édes kis apróságot, amint ott ültek az apjukkal a kanapén, rágicsálták a pici kis hüvelyujjukat, a másik kezükkel pedig a felhúzott térdükön doboltak. Tiszta apja volt mind a három, le se tagadhatták.

- Magatokban lehet-legyintett Yoru. Szokás szerint krimit néztek. És szokás szerint, rajta kívül mindenki már a film legelső 10 percében kitálalta, ki a hunyó, mert, ahogy ők mondták, „ez egyértelmű”, és „Anya, neked hogy nem tűnt fel?”.

- Ha Holmes-nak több sütnivalója lenne, már ő is rájöhetett volna.- mondta L tele szájjal. Yoru ugyan soha nem kötött bele az édességmániájába, elfogadta, hogy az agymunka rohadt sok cukorral és édességgel jár, azt viszont kikötötte, hogy a gyerekeket ne szoktassa rá, mert elég, ha csak ő hal meg cukorbetegségben. Vagy hiánybetegségben. Vagy mindkettőben.

-10 perce megy a film! Ha már most lelövik, nincs tovább- felelte idegesen a nő.

- Lényegtelen. Nem logikus és nem életszerű-kötözködött tovább a férfi. Yoru ráhagyta. Tapasztalatból tudta, hogy kár vele vitatkozni. – Holmes egyszerűen nem használja kelőképp a logikai készségeit, amik amúgy is fejletlenek. Amatőr alak. Semmi kiemelkedő.

- Ugyeeeeeeee?- kiáltott fel három harsány hangocska. Az egyik kicsit tompán szólt, Sakura ugyanis még mindig az ujját szopogatta.

- Teljesen unalmas, és egysíkú,abszolúte nem hagy mély benyomást a lelkemben- kritizálta Raidon, aki, ahogy a testvérei is, apjuktól örökölte kimagasló intelligenciáját, de azért rajta érződött anyjának költői vénája is.- Semmi, ami különlegessé tenné.

- Szerintem is- bólintott Genki, de közben már a képernyőt figyelte meredten, így nem fűzött hozzá mást.

- Szehintem isz- motyogta Sakura, aki még mindig nem vette ki az ujját a szájából.

- Én bírom-kezdte Yoru, de mikor négy villámokat szóró tekintett lövellte rá karikás sugarát, inkább félbehagyta.

- Az a kalapos lesz a tettes- hangzott négy torokból egyszerre, körülbelül 5 perccel később.

- Istenem, miért?- Yoru a tenyerébe temette az arcát.

 *******************************************************************************************************************************

- Nem haragszol?- későre járt már az idő, a gyerekek órákkal ezelőtt aludni mentek, de ők még éberen ültek a konyhában. L a megmaradt krémes sütit takarította el, Yoru pedig nézte.

- Miért haragudnék? Mert az első negyedórában lelőttétek a lényeget? Mert így már értelme se volt nézni? Ez eddig hányszor is fordult elő, körülbelül kéttucat alkalommal? Hidd el, hozzászoktam- motyogta Yoru. Kicsit kezdett elálmosodni.

- Szakmai ártalom- szabadkozott a detektív, és lenyalta a kanalat.

 - Kéne neked már valami jó eset, nem tudsz mit kezdeni magaddal. Miért nem keresel valamit?

- Hogy halad a könyved? - kérdezett vissza a másik csípőből.

- Utállak- morogta a nő, és felállt. - Hagyd a tányért a mosogatóban, majd holnap elmosom. Jó’éccakát!

- Neked is- L oda se figyelt, a laptopján pötyögött.

- Na, ma is a konyhaasztalnál fog aludni- gondolta Yoru, mielőtt kidőlt.

******************************************************************************************************************************

Egyik délután épp a konyhában sertepertélt, amikor arra lett figyelmes, hogy csend van. Rögtön baljós érzései támadtak és kisietett a kertbe.

L és két fia a földön kuporgó Sakura fölött guggolt és elszántan nézték. Mikor közelebb ment, arra is rájött, hogy miért. A kislány az ölében babusgatta vérző bal lábát és hősiesen, bár nem túl nagy sikerrel nyelte vissza a könnyeit. Valószínűleg leeshetett a hintáról, a többiek pedig most azon töprenghettek, mivel vigasztalják. L zavartan megsimogatta a fejét, a kislány pedig válaszul halvány mosolyt erőltetett az arcára.

- Nézésetek gyógyító erejével próbáljátok begyógyítni ama sérülést?- kérdezte tréfálkozva, majd leguggolt melléjük, hogy megnézze a sebesültet- Katona dolog, kislány- mondta mosolyogva.- Gyere szépen, lemossuk és kapsz egy csini ragtapaszt.

- Én is kérek csini ragtapaszt- mondta rögtön Genki, és persze erre a bátyja is kitálalta, hogy neki is kell egy csini ragtapasz. L szerencsére nem kért csini ragtapaszt, helyette megkérdezte, van-e még a tegnapi sütiből.

- Ez költői kérdés volt?- forgatta Yoru a szemét. - Nincs, de várj félórát, és lesz. -  Azzal bevonult a gyerekekkel, hogy kidekorálja őket csini ragtapaszokkal.

*****************************************************************************************************************************

- Baj van?- Yoru halkan és nem túl nőiesen felmordult. Hogy baj van-e??? Nincs, dehogy van, miért lenne, csak nem halad semerre ezzel a sza…hülyeséggel, és nem is fog, és sose lesz kész és…..Eh, minek is kezdett ilyesmivel foglalkozni, mint a regényírás? Elvégre hacker volt, vagy nem? Volt egy remek munkahelye, megfelelő fizetéssel (nem mintha a világ első, második és sokadik számú detektívje mellett rászorultak volna, de ez önérzet kérdése), miért idegesíti magát ezzel? És ha van is hozzá egy minimális tehetsége? Mindent ki kell próbálni, amihez az ember jobban ért a semminél? Miért nem éri be azzal, hogy a gyerekeiknek sose kellett mesekönyveket venni, mert esténként ő mondta saját kútfőből a meséket? Miért kellett ekkora fába vágni a fejszéjét? És hogy ha nem is ért hozzá? Ha az egész nem ér semmit, unalmas, elcsépelt és még ha (HA) ki is adják, a kutya se fogja szeretni? Akkor mi lesz? Felesleges időpazarlás volt az egész….

Yoru halk nyöszörgéssel lefejelte egyszer, majd még egyszer a monitort.

- Kérsz egy harit?- mikor felnézett, egy, a kezében egy tál csokis fánkkal ücsörgő L-t látott, arcán tisztán tükröződött a remény, hogy egy falattal jobb kedvre derítse. Muszáj volt nevetni rajta, ami aztán nyöszörgésbe fulladt.

- Semmi se lesz ebből- sóhajtotta. - Elhagyott az ihlet.. Félek, senki se fogja elolvasni..

- Majd én elolvasom - ajánlotta L. Ezen megint nevetnie kellett.

Végül testvériesen megosztottak egy fánkot, és Yoru nem verte szét a klaviatúrát, nem is törölte ki addigi munkáját a 3,14-be. Miután elrágta a maga részét, az ihlete is visszatért és újult erővel folytatta a pötyögést.

„Lehet valami ebben a cukormániában.”- nézett a férjére elgondolkodva, mielőtt elmerült az írásban.

***************************************************************************************************************************

Szokás szerint háromkor végzett volna, már az ajtó felé tartott, már a kilincset is fogta, amikor közölték vele, hogy közbejött valami, maradnia kell.

„Hoppá!”- gondolta.

Az őrület határát súrolva hívta fel L-t, hogy vészhelyzet van, nem tud elmenni a gyerekekért a suliba, mi legyen. Amaz szokásos nyugodt stílusában azt felelte, semmi gond, majd ő hazaviszi őket.

Yoru ettől nem lett sokkal kevésbé idegbajos, ráadásul a gépe is vacakolt.

- Tölts már, te ……….(cenzúrázva)

- Nincsen számítógépes szaki gyomorfekély nélkül- jegyezte meg a mellette ülő, orrgangú kollégája.

Yoru erre sok mindent mondott volna, szíves jókívánságokkal megtűzdelve, és hasonlóan szíves tanácsokkal ellátva, miszerint mit tegyen a kedves kollega okoskodás helyett, de inkább beérte egy sátáni pillantással, mielőtt belemerült volna a feladatába.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lezserül zsebre vágott kézzel ácsorgott az iskolaudvaron, szokás szerint olyan görnyedt háttal, mint egy göcsörtös vén fa. És szokás szerint mindenki megbámulta és ő szokás szerint nem vette észre.

- Apa!- Sakura eszeveszett iramban vágtatott felé, majd egyenesen a nyakába vetette magát. L-t kicsit talán meglepte, hogy derült égből egy madárcsontú kislány vetődik rá, de aztán szeretettel megsimogatta a lánya fejét. Közben csatlakozott hozzájuk a két fiú is, ők már visszafogottabban üdvözölték az apjukat. Úgy gondolták, érett kilencévesek nem virgonckodnak és ölelkeznek meg nyalakodnak, csak zárt ajtók mögött, és akkor sem mindig.

- Hol van anya?- kérdezte Sakura, miután L letette.

- Dolgoznia kell, nem tudott eljönni- felelte L – Gyertek, induljunk haza. Milyen napotok volt?

Unalmas, felelték kórusban. Mindig az, ők már betéve tudják azt a könyvet is, amit még ki sem adtak, semmi kihívás, és a többi és a többi.

Otthon kisebb probléma merült fel. Yoru reggel késésben volt, így elfelejtett ebédet készíteni. L-t ez persze különösebben nem izgatta, de a gyerekekkel már más volt a helyzet. Yoru ragaszkodott hozzá, hogy ne csak cukron éljenek, átvéve apjuk nem túl dicső szokását, bár ők ezzel nem értettek egyet. (A nő egyszer meg is jegyezte, hogy valószínűleg az édességfüggőség is öröklődik.)

Miután meggyőződtek arról, hogy tényleg nincs a hűtőben az anyjuk megfogalmazása szerint „értelmes ebéd”, az apjukhoz fordultak, aki éppen egy hosszú nyársról eszegette a csokis fánk, gumicukor és más ennivalóan és halálosan finom valami egyvelegét. Nem szóltak, csak néztek. L visszanézett. A gyerekek finom szemöldökrángással jelezték szándékukat. L hasonló gesztussal reagált, majd felkapott még három nyársat.

-Anyátoknak egy szót se- mondta.

Az ikrek lelkesen bólogattak.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

-Mit ettetek?- kérdezte Yoru, miután fél hatkor végre hazaesett. Holtfáradt volt, és ha lehunyta a szemét, billentyűzetek és monitorok villogtak a szemhéja mögött. - Sajnálom, elfelejtettem ebédet készíteni. Ugye nem…- nézett a férjére gyanakvóan.

A három kis lurkó és az apjuk a másodperc törtrészéig összenéztek, majd L ragadta magához a szót.

-Nem kell aggódnod, természetesen nem ettek semmi olyat, amit te elleneznél. Leugrottunk a sarki étterembe.

Úgy van, helyeseltek volna az ikrek, de aztán hamar rájöttek, ezzel inkább cáfolnák az apjuk szavait, mint megerősítenék. Így inkább csendben, ártatlan boci szemekkel meredtek az anyjukra, aki úgy tűnt, még csöppet gyanakszik.

-Úúúúúgy hiányoztál, anya.- Sakura villámsebesen átszelte a szobát és az anyja nyakába ugrott (ez volt a mániája). Yoru, a heves, szeretetteljes gesztustól letaglózva, ejtette a témát.

 A fiúk elismerően összenéztek a húgukkal, majd cinkosan összekacsintottak az apjukkal. Úgy fest, ezt megúszták.

************************************************************************************************************************

Kezdett későre járni. Raidont és Sakurat sikerült nagy nehezen ágyba dugnia- enyhén szólva nem tett jót az önbizalmának, hogy három 9 éves gyerek folyamatosan túljárt az eszén, főleg, ha olyasmiről volt szó, amihez nem főtt a foguk.

Genkit azonban nem találta, pedig már mindenhol megnézte, a konyhától kezdve a nappali hatalmas szekrényével bezárólag.

Már kezdett beletörődni, hogy kisebbik fiát szőrén-szálán elnyelte a föld, amikor eszébe jutott, hogy egy helyen még nem nézte meg. Remélte, hogy gyanúja beigazolódik. Ha nem… akkor agyvérzést kap, és spontán feldobja a pacskert.

Az alagsorban volt egy kis szoba, amit csak L használt, munka céljából: a monitorokkal, laptopokkal felszerelt helységből mostanában ki se dugta az orrát, és másoknak se volt érdemes zargatni. Yoru merte remélni, hogy elnézi neki, hogy megzavarja a szentélyét azzal a csekélységgel, hogy nincs meg a fia.

Amilyen halkan csak tudott, leosont és csendben benyitott.

A szoba közepén terpeszkedő kanapén L ücsörgött, felhúzott térdekkel és az egyik monitort bámulta meredten. Mellette ott ült, tökéletesen hasonló testhelyzetben, arcán tökéletesen azonos arckifejezéssel Genki. Annyira hasonlítottak ebben a pillanatban, hogy Yoru nem tudta, most elsírja magát vagy hozza a fényképezőt.

„Ez fényképért kiállt, basszus!”csóválta a fejét.

- Genki- suttogta a fiának. Az oda se nézett.

- Genki- mondta valamivel hangosabban. Erre már felkapták a fejüket.

- Lefekvés- intett az ajtó felé.

- Anya, neee!- a kisfiú durcásan elhúzta a száját.

- Már majdnem rájöttünk, hogy…

- Fiam, késő van és holnap iskola. Lesz idő, amikor majd együtt jártok végére ügyeknek, de az nem ma van. Indulj!- kisfia olyan bánatosan vánszorgott felé, hogy elszorult a szíve.

Egy pillanatra. A következő percben felderült az arca és apjához fordult.

- Ugye nem oldod meg nélkülem?

- Nélküled nem is boldogulnék- L halványan elmosolyodott.

Genki ezután ellenkezés nélkül indult lefeküdni.

Yoru, mielőtt követte volna, nem tudta megállni, hogy vissza ne forduljon.

-A világ első számú nyomozója már nem boldogul egyedül?- kérdezte gúnyosan.

L erre vágott egy grimaszt. Yoru mosolyogva küldött neki egy puszit és becsukta az ajtót.

*******************************************************************************************************************

- Mit csinálsz?- Yoru már leszokott arról, hogy „Hegyet mászok!” csatakiáltással feleljen erre, mert L, +200-as IQ ide vagy oda, de komolyan veszi.

- Hozok egy kalapácsot- felelte vészjósló hangon .- ÉS SZÉTVEREM A  LAPTOMOMAT!

- Miért?- szerette, imádta ezt a dilis detektívet, de amikor ilyeneket kérdezett, holt nyugodtan, miközben ő az őrület határát súrolta, legszívesebben becsomagolta volna, hogy elpostázza Abu-Dzabiba.

-MERT- vett egy mély levegőt, és halkabban folytatta- Mert lefagyott az egész, és fél órája se kép, se hang. Holnapra kész kell lennem, de nem leszek, mert nem csinál semmit.

- És az segít, ha szétvered?- kavargatta meg a teáját L. Yoru behunyta a szemét, megmasszírozta az orrnyergét, és türelemért imádkozott az égiekhez.

-ANYA!- rontott be a szobába Sakura. A kislány arca izzott a dühtől.- Genkiék már megint elvették a naplóm! Szólj nekik, hogy adják vissza!

- Hívjatok papot, itt kapok infarktust- rogyott le egy székre a nő.

L egy ideig nem szólt, majd kedveskedve megsimogatta az arcát.

-Megoldom- azzal kislattyogott, Sakurarával a sarkában.

Pár perc csönd után éktelen visítás hallatszott az emeletről. Yoru ekkor tényleg majdnem infarktust kapott, és már felpattant, hogy közbelépjen, amikor L visszajött, arcán szokásos flegma nyugodtságával.

- Mi volt ez?- ugrott neki.

- Visszaadták- felelte tömören.

- És?

- Csak darabokban. Megragasztottam celluxszal.

- De ÉLNEK?

L felhúzta a szemöldökét. Aztán meghallották az emeletről leszűrődő vita zajait.

- Nekem úgy tűnik- felelte végül.

-ANYA!- robbant be ekkor Raidon.- Saku azzal szórakozik, hogy rózsaszín matricákkal és csillámporral szórja be a szobánkat büntetésből, amiért elvettük a naplóját. - Szólj neki, hogy hagyja abba!

- Istenem, ki vagy a mennyekben, hívjatok mentőt… ne is, rögtön a hullaszállítót!- Yoru a tenyerébe temette az arcát.

Végül nem hívtak se mentőt, se hullaszállítót. L-ből hirtelen előtört az igazság bajnoka, és miután közölte a három kis lurkóval, hogy más tulajdonát eltulajdonítani bűn, erre pedig kicsinyes bosszúval reagálni a legnagyobb butaság, hamar lenyugodtak. A nap megkoronázásaként pedig kölcsönadta a saját, féltett laptopját Yoru-nak, hogy azt használja, amíg az övé nem működik.

Este Yoru elképedten rázta a fejét.

- Hihetetlen, de igaz! Ma se vitt el egy szívroham vagy hasonló kórság. Ezek után sose fog.

- Mindig azt mondtad, nekem erre nagyobb esélyem van- nyalta le a habot a kanaláról L.

- Ennyi cukorral a véredben a cukorbetegség vagy hiánybetegség valószínűbbnek tűnik. De ha eddig kihúztad, egy ideig még talán megmaradsz.

- Ha te mondod-, vont vallat L.

- Én mondom. Most pedig alvás!

*********************************************************************************************************************************